Ha a nehezített fogantatást az evolúció szemszögéből közelítjük meg, akkor a „meddőség” nem betegség, hanem sok esetben „jobb időkre”, veszélymentes időkre halasztott várandósság. Sokszor a szervezet úgy érzékeli, hogy nem jött még el a megfelelő idő a fogantatásra, mert a baba biztonságos kihordása vagy felnevelése nem lenne biztosított.

A mi női agyunk az évmilliók során arra specializálódott, hogy képes legyen a termékenységünket a hormonrendszerünk segítségével a kül- és belvilágunk történéseinek megfelelően szabályozni.

A belvilág hangsúlyozása azért fontos, mert nem az a lényeg, hogy a valóságban milyenek a külső feltételek, hanem az, ahogyan a nő ezeket érzékeli. Ebből a szempontból meghatározó lehet például a párkapcsolat minősége is, hogy a pár hölgytagja úgy érzi-e, hogy a párkapcsolata biztonságos, és számíthat arra, hogy a párja kiveszi a részét az utódnevelésből.

Hogy kapcsolódhat mindez a múltunkhoz? Lehet, hogy a gyermekvállalás eldöntéséig viszonylag jól viseltük, hogy a párunk keveset van otthon, nem segít semmit, vagy kevesebbet keres, mint mi. Azonban amikor babát szeretnénk, akkor a saját gyermekkori tapasztalataink alapján szorongani kezdhetünk, hogy ez a működés szülőként mit eredményez majd. Ha a saját apánkat alig láttuk a munkája miatt gyerekkorunkban, akkor már most azon őrlődhetünk, hogy nem szeretnénk, ha a mi gyermekünk életében is olyan keveset jelen lenne az apja, mint a mienkben volt. Vagy: bekapcsolhat az anyánktól gyakran hallott figyelmeztetés, miszerint „soha ne függj egy férfitól sem”. Márpedig már a várandósság alatt is, de legkésőbb a baba megszületését követően muszáj lesz mind anyagi, mind pedig egyéb értelemben a párunkra támaszkodnunk.

Tehát a múltbeli tapasztalataink hathatnak a jelenbeli működésünkre úgy, hogy a jelenben idézhetnek elő stresszt bennünk, és a így hathatnak akár a hormonrendszerünkre, vagy a gyermekvállalásunkra is.